Életemben nem írtam blogot, a gyerekeimről meg pláne. elnyűtt témának tűnik a pillanatnyi és személyes aktualitását leszámítva, persze. Amúgy is magamnak írom...
Hol is kezdjem?
Most dobtam le őket aludni. Nem pattantak. Holt fáradtak. Nagyinál mézeskalácssütés, 3 óra hosszan, ipari jelleggel. Meghatott nyálcsorgatóknak üzenném, hogy csak azért ott, mert a mi sütőnk nemrég beadta a kulcsot, és mivel a párom hajthatatlan mézeskalácsfenyőépítés-ügyben, hát azért. De aranyosak voltak. Olyan illatuk volt, mint két előre szalajtott angyalnak, akik titokban preparálják a terepet karácsonyra, de erről mélyen hallgatnak. A kicsi, a lányom hamar hanyatt dobta magát, hóna alatt egy töltet tejjel, illetve mackójával. Te(l)jes a boldogság.
A fiam bonyolultabb eset volt lefekvésileg. Ha mesét mondok neki, csak kapásból, sajátot, és soha nem ismételve egyetlen korábbit sem. (Mondták már, hogy le kéne írnom őket, de hát ezek csak neki szólnak.) Ma viszont fáradt voltam, úgyhogy valamely Rejtő-regényből olvastam fel, gurultunk a nevetéstől. Csak úgy csillogott a szeme a sötétben, amikor lekapcsoltam a lámpát.
Két gyémánt, tényleg.
Ő, meg a húga.
Szegfűszegillattal a hajukban, fürdetés után is.
